Már régen elkezdtem írni ezt a blogot, de a rendszeresség sosem volt az erősségem..
Már kislány koromban is, újra és újra nekivágtam a naplóírásnak, mert azt éreztem, hogy jót tesz, hogy jól esik kiírni magamból az érzéseket, de a rendszeresség már akkor is kifogott rajtam. No meg mindig túl gyorsan történetek az események. Mire lejegyeztem volna a gondolataimat a bennem kavargó érzéseket, általában átcsapott vmi másba, és új fordulatot vett az életem.
Ez fokozottan igaz volt, életemnek abban a szakaszában, mikor függetlenedtem a szüleimtől, lezártam, legalábbis fizikailag lezártam életem első, és ezidáig leghosszabb kapcsolatát, és dolgozni kezdtem.
Önállóan gondoskodtam magamról, és marha felnőttnek éreztem magam. Pedig nem voltam az, de nagyon sok mindent tanultam ez idő alatt. És persze a mai fejemmel már egy csomó mindent másképpen csinálnék. Ettől függetlenül nem bánok semmit, mert mindezen dolgok átélése változtatott olyanná, amilyen most vagyok, és segített megtalálnom a helyemet a világomban.
(Most úgy beszélek, mint egy matróna, pedig csak 24 leszek. Böh)
Azért jutott mégis eszembe, feléleszteni a naplóírási szenvedélyem, mert van egy csomó minden, amit nem tudok (vagy akarok) senkivel sem megbeszélni, és mert nyomot szeretnék hagyni.
Valamennyien erre törekszünk, ki így, ki úgy, de mivel én nem produktív hivatást űzök, így nekem az elvont értelemben vett nyom hagyás marad.
A rendszerességet továbbra sem tudom garantálni, de az biztos, hogy a kicsikutyánk 8 hónappal ezelőtti befogadása (az idáig kétszemélyes életünkbe), nagy kihívást jelentett/jelent és hatalmas felelősséggel jár. A rendszerességről már nem is beszélve. De édes teher ez, boldogan vállalom, és talán a nevelése során elsajátított következetességet és rendszerességet, más területeken is (pl. itt) hasznosíthatom.
